2011. május 8., vasárnap

Süssünk valamit

Már kis koromban be lettem fogva a konyhában, rendszeresen segítenem kellett a főzésben. Először csak alap dolgokban: krumpli pucolása, hús panírozás, bab válogatás, és hasonlók. Aztán egyre előrébb haladtam a tudományban. Az első komplett ebédemet kb 15 éves koromban főztem. Emlékeim szerint jó lett, a család megette. Azt viszont mai napig nem tudom, hogy tényleg finom volt, vagy csak a szülők erősítették konyhai önbizalmam. Ezek után természetesen egyre több mindent kellett nekem csinálnom.

A sütés viszont valahogy mindig kimaradt, az hugom szakterülete volt. Sosem tudtam felfuttatni az élesztőt, nem tudtam rendes piskóta tésztát csinálni. Talán a kókuszgolyó finomra sikeredett. Aztán az egyetemi kolis élet hozta el a fordulópontot. Sütni akartam. Csak egy gond volt, hogy hol? Ugyanis a koliban csak rezsó volt, az ezen készült sütit meg maximum palacsintának hívják. Egy szép napon (az akkor még nem férj születésnapján) Remoska formájában érkezett a megváltás. Igazából ő kapta születésnapi ajándékba, hogy én tudjak neki sütni és főzni. 

Remoska- a tetejében fűtőszál van
Lassan elkezdtem kitapasztalni, hogy mit és hogy érdemes benne sütni. A szobatársak élvezték a helyzetet, és a szomszédban lakó haverok sem küldtek sosem vissza a kóstolóból. Sőt, néha átkopogtak, hogy van-e valami. Az itteni sikerek után mozdult meg bennem valami. 

Hogy minél okosabb legyek a témában az nlcafe.hu oldalon a Sütik-képpel topikot olvasgatva tanultam a nálam sokkal ügyesebbektől. És persze rengeteg nagyon jó receptet söpörtem be. Néhány nagy kedvenc azóta is szerepel az állandó sütik listáján. Itt tanultam meg, hogyan kell a marcipánnal bánni, mikor milyen egyszerűsítést kell bevetni, hogyan lehet pillanatok alatt leveles pogácsát csinálni hajtogatás nélkül. 

Aztán eljött az az idő, mikor előléptem a család "hivatalos" sütigyártójává. Nagyon sok süteményt én csinálok, tőlem kérdezik meg, hogy mit javaslok. 

Természetesen nekem is vannak borzalmas alkotásaim, amiket jól eldugnék. Volt már kiskanállal megevett torta, kukában landoló kenyér. De minden nem sikerülhet tökéletesen.  (Ezt persze ritkán hangoztatom)
A kelt tésztákról szerzett tudományomat Limara blogjából szereztem, minden kelt tésztát az ő receptje alapján sütök. Azóta rendszeres nálam az itthon sütött házi kenyér (bár még nem elég jó cserepes), a finomabbnál finomabb kalácsok, a csillagos 5-ös hamburgerzsemléje.

És hogy ne csak írjak, mutatok pár képet az alkotásaimból. 


Bounty




epres Panna Cotta

Limara diós tekercse

Házi kifli
 
Házi kenyér



2010-es Ország torta: Szilvagombóctorta




Sajtos Lala kifli

Madeleine Stahl receptje szerint

Meggyes mandulás torta

Ajándék mézesdoboz



Zebratorta


Marcipán sminktáska torta



Marcipán teve barátnőmnek


Babonák világa

Joanne Harris: Partvidékiek
Még mindig Joanne Harris. De ez volt az utolsó könyv, amit még nem olvastam tőle.  Elég sokáig hiányzott a gyűjteményemből, de ezt mintha a Libri megérezte volna, mert leakciózták a könyvet. Amire én természetesen azonnal lecsaptam.
 Az átvételkor ért meglepetésként, hogy kemény kötésű, és nagyobb méretű, mint az összes többi könyve. A kiadó honlapját böngészve láttam, hogy a korábbi kiadás egy darabját sikerült megszereznem. Kicsit ki fog lógni a könyvespolcon magasságilag, de legalább nem gyűrődött meg a táskámban.  Mondjuk a BKV járműveken állva és kapaszkodva nehezebb is volt kézben tartani és olvasni.
A könyv borítója ugyanazt az egyszerűséget mutatja, mint az írónő többi könyve. Néhány a  könyvre jellemző dolgokból összeállítás a megfelelő háttér előtt, és szépen fotózva. Nekem tetszik.
A könyv  cselekménye egy kis szigeten játszódik, Le Devin szigetén. La Houssiniére- ben lakók voltak a szerencsések, nekik jutott a strand, a sok turista, a bevétel. Ennek köszönhetően tudott fejlődni. A szárazföld és a sziget között közlekedő komp is itt kötött ki, az összes áru ide érkezett. Ezzel szemben a les Salantsiak egyre nagyobb gondban voltak. A fiatalok elköltöztek, a lakók átlagéletkora egyre nagyobb lett, nem volt aki frissességet, életet hozott volna a faluba.  A természet sem volt az itteniekkel kegyes. Míg korábban a tengeri áramlatok miatt sok hal, homár volt a part mentén, most egyre kevesebb. A víz egyre jobban megbontotta a partot, eláztatta a földeket, és a dagály miatt már sokszor a lakóházakhoz is eljutott a tengervíz.
Ekkor érkezik meg a szigetre Mado, aki anyja elvesztése után visszajön a szigetre, ahonnan még kiskorában költöztek el. Apja zárkózott, szótlan ember, akivel szinte lehetetlen kommunikálni. Így Mado újra megtanulja érteni apja különböző csendjeit, amit kiskorában már tökéletesen értett. Bosszantja a les Salantsiak babonássága, hogy az őket ért csapások ellen meg sem próbálnak védekezni, valamit tenni.  Ő viszont szeretne segíteni az embereken. A falu férfijai nem veszik komolyan a női ötleteket, nem figyelnek rá. Az örökös tenni akarása, segítsége miatt megkapja a maga kis gúnynevét is : La Poule, aki mindig kotkodácsol valamit.
La Houssiniére strandján ülve egy számára is meglepő összefüggésre jön rá. A la Houssiniére-iek miatt változott les Salants ilyen irányba, az általuk épített  hullámtörő változtathatta meg az áramlási irányokat. Ezt egy éjszakai kísérlettel bizonyította is. A faluban senkinek nem mert erről beszélni, hiszen senki nem vette volna komolyan. Azonban a faluba költözött „idegen” Flynn-nek elmesélte felfedezését. Hosszas győzködés után segítséget ígért a falu megmentéséhez.
De hogyan lehet a babonás lakókat meggyőzni arról, hogy ők is tehetnek valamit a siker, javulás érdekében?  Hogy lehet rávenni az egymással évtizedek óta harcban álló családokat, hogy a közösség érdekében ezt most tegyék félre, és együtt tegyenek valamit? Mindig így marad-e a helyzet? Hogy csöppen a történetbe Mado testvére és annak családja, illetve milyen hatással vannak a végeredményre? Ezeket tudhatjuk meg, ha végigolvassuk ezt a lassan haladó, de közben nagyon izgalmas könyvet. És a legfontosabb, ki is valójában Flynn?
A képzeletemben legalább 50 évvel ezelőtti időkben játszódó történetként elevenedett meg. A falusi emberek egyszerűsége, babonássága jellemző. Az események lassan csordogálnak, senki nem rohan sehova. De a trükközések, egymás átverése, a másik elleni kijátszása megfigyelhető. Úgy látszik, ez sosem szűnik meg, vagy csak még tovább erősödik. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy ha egy közösség egy közös célért összefog, akkor nem sok lehetetlen van. 
A könyv nekem tetszett, rosszat nem tudok róla írni, de számomra meg sem közelíti az Urak és játékosok, illetve a kékszeműfiú színvonalát. Természetesen a stílus, a műfaj eltér az említett kedvenc könyvektől, de a könyv elolvasása után közel sem foglalkozott annyit az agyam a cselekménnyel, a mondanivalóval, mint a másik kettő esetében.
Joanne Hariss eddig megjelent könyveit ezennel kiolvastam, de hogy ne maradjak sokáig könyve nélkül, idén novemberben érkezik a Rúnajelek folytatása. Nem tudom magyarul mikor fog megjelenni, remélem karácsonykor már a fa alatt lehet.